Azzal az érdekes ténnyel, hogy van olyan, hogy "bálna lábnyom" Ausztrália partjainál szembesültem. 

Az ausztrál ősz, azaz május-június során a déli sarkvidékről a bálnák csapatostól vonulnak az északibb, melegebb vizekre, hogy ott hozzák világra utódaikat. Megvárják, míg a borjaik megerősödnek, és november tájékán visszaúsznak délre, az eredeti élőhelyükre. Ennek megfelelően Sydney környékén évente kétszer van bálnavonulás, amit előszeretettel mutogatnak a kalandvágyó turistáknak is, egész baráti áron. 

Amikor két évvel ezelőtt ott jártam, a kínzó jetlag és a mögöttem álló négy szektor (négy, légiutaskísérőként lerepült út) sem tartott vissza attól, hogy korán keljek és elmenjek bálna lesre. Emlékszem, hűvös, friss reggel volt és a motoros kishajó elejében foglaltam helyet, ahova a nagyobb hullámokról még a víz is becsapott. Fázós vagyok, de akkor egyáltalán nem zavart, hiszen teljesen magával ragadott a látvány: a Sydney Operaház mellett hajóztunk ki az öbölből a nyílt tengerre. A kikötőtől indulva a magas irodaházakat felváltották az elegáns luxusvillák, majd a visszafogott, de nagyon  csinos - és valószínűleg ugyancsak méregdrága - családi házak, míg végül a város teljesen elkopott és nem maradt más, csak a végtelen óceán.

Még el sem távolodtunk teljesen a metropolisz zajától, amikor játékos delfincsapat kezdte el követni a hajónkat. Csak álltam ott, a motorcsónak orránál, erősen kapaszkodva a korlátba és le sem tudtam venni a szemem az uszonyosokról, akik teljesen belopták magukat a szívükbe. Ezelőtt sosem láttam delfint és nem is értettem, honnan ered egyeseknél az az erőteljes delfin mánia, ami végül giccses tetoválásokban manifesztálódik, de tényleg van valami varázslatos ezekben a lényekben. Mérhetetlenül elszomorított, hogy a világ számos helyen vadásszák, sőt meg is kínozzák ezeket az állatokat, akik ennyire bíznak az emberekben és igénylik a közelségüket.

Már-már belemerültem saját, depresszív gondolataimba, amikor leállt a hajó és a túravezető azt mondta, tartsuk nyitva a szemünket, mert ő már látja a bálnák lábnyomait. A víz felszínén barnás-narancssárga olajfolt úszott - mint kiderült, ez az a bizonyos lábnyom. A zsiradék a bálnák bőréről származik és percekig nyomot hagy utánuk, így ha ilyet látunk, sejteni lehet, hogy az óriási emlős legalább egy példánya valahol a közelben van.

Ekkor érdemes várni, ugyanis körülbelül 15 percenként a bálnának a felszínre kell jönnie levegőért. Nagy mérete ellenére ez a vízi emlős nagyon is félős - a delfinekkel ellentétben nem keresi az emberek társaságát és ha észreveszi a közelben rostokló hajót, gyorsan tova úszik. Nekünk aznap szerencsénk volt, ugyanis három óra alatt három bálnát is láthattunk. Igaz, csak az uszonyukat és a hátukat dugták ki, de nekem így is a hideg futkosott a hátamon látva, milyen erősek és hatalmasak: egy-egy felnőtt állat évente 25 000 kilométert is vándorolhat, és a 2-4 °C-os vízben is megél.

Az ilyen élmények után mindig elgondolkodok, hogy kik vagyunk mi, emberek, hogy alábecsüljük és pusztán haszonforrásnak tekintsük ezeket a lenyűgöző élőlényeket? Nem vagyok egy nagy környezetvédelmi aktivista, de akkor mélységesen megrázott minden, bálnavadászatról szóló történet és elhatároztam, akit csak lehet, biztatok arra, hogy ha Ausztráliában jár, ne csak a kengurukat és a koalákat nézze meg, hanem kövesse a bálnák lábnyomát is. Így talán szépen lassan megérti az emberiség, sokszor mennyire méltatlan az, ahogy a természettel bánunk.

Malajziában találkoztam először a durián nevű különleges gyümölccsel, amely Dél-Kelet-Ázsiában rendkívül népszerű. A vastag, tüskés héjú termést általában az utcákon, kis standokon árulják és a jobb helyeken kesztyűt is mellékenek a portékához. Ennek oka, hogy a gyümölcs mindent átható, orrfacsaró bűzt áraszt magából - olyannyira, hogy szállodákban nem szolgálják fel, sőt Szingapúrban a metróról is ki van tiltva.

Amikor a fenti képen látható bódé mellett elsétáltam, én magam is azt hittem, hogy Kuala Lumpur csatornahálózatával van némi probléma, de hamar kiderült, hogy pusztán a gyümölcsök királyaként számontartott durián "illatát" érzem. Arra, hogy hogy emelhetnek egy ennyire bűzös gyümölcsöt királyi magaslatokba, egy ázsiai ismerősöm kétféle választ adott.

Az egyik magyarázat szerint azért nevezik így, mert többféle növény ízét egyesíti - egy kicsit olyan, mint a banán, de érződik rajta némi ananász, vanília, sőt dió aroma is. (Ezzel az állítással sem egyetérteni, sem pedig vitatkozni nem tudok, ugyanis bármennyire szerettem volna megkóstolni a narancssárga gyümölcshúst, egyszerűen viszolyogtam a szagától.)
A másik magyarázat szerint a durián számos nyavalyára jó: amellett, hogy afrodiziákum, magas a fehérje és omega 3 tartalma, a gyümölcsből készült főzet pedig lázhúzó hatású.

Hazájában számos formában fogyasztják ezt az igazán egyedülálló növényt - készítenek belőle szószt, befőttet, pudingot, de még jégkrémet is. (Egyszer kaptam egy duriánkrémmel töltött csokoládét, de sajnos ez az édesség is a kukában végezte, mert a fólia- és papírcsomagoláson is áthatott a gyümölcs karakteres szaga.)

Saját, kellemetlen tapasztalataim ellenére, azoknak, akik eljutnak egyszer Ázsiába mindenképpen ajánlom, hogy kóstolják meg ezt az egzotikumot, ha bírják, mert biztos vagyok benne, hogy egy hamisítatlan, helyi élménnyel gazdagodnak majd.

Utazásaim során igyekszem a tömegközlekedést használni városnézéshez - a közösségi közlekedés nem csak pénztárca- és környezetbarát, de segít megismerni egy város azon igazi arcát, amely az elkényelmesedett, hop-on-hop-off, taxi, vagy éppen bérelt autó párti turisták elől rejtve marad.
Mi van, ha eltévedek? Semmi, legfeljebb emlékezetesebb lesz a kaland. 

Moszkvában a cirill betűk láttán én is meginogtam egy pillanatra, ugyanis itt esélye sem volt a "ha nagyon elvesztem a fonalat, hívok egy taxit" forgatókönyvnek, hiszen azt sem tudtam volna megmondani, hol vagyok. Körülbelül két másodperc gondolkodás után összecsaptam a bokámat és "egy életem, egy halálom" felkiáltással belevetettem magam az orosz főváros földalatti rendszerébe, ahol pusztán a megérzésemre hallgatva indultam el az egyik irányba, remélve, hogy végül a szállásomnál kötök ki. A történet persze azzal végződött, hogy egy morcos kalauz néniből próbáltam kiszedni, hogy hogyan jutok fel a földfelszínre, ahonnan valahogy majd csak elvergődök a hotelig... Végül két holland turista mentett meg, akik hozzám hasonló agóniával küzdöttek a cirill betűk útvesztőjében.

Azon kívül, hogy ne induljak el olyan városban, ahol még az "exit" feliratot sem tudom elolvasni, ebből a kis kalandból azt is megtanultam, hogy Oroszország tele van szebbnél szebb földalatti megállókkal. Végeztem egy kis kutatómunkát és kiderült, a világ számos pontján leeshet a gyanútlan utazó álla egy-egy zsúfolt szerelvényből kilépve. Íme 5 lenyűgöző metróállomás 5 országból, ahová érdemes egyszer elzötyögni.

Klasszikusoknak: Komszomolszkaja állomás, Moszkva

Az 1952-ben átadott állomás az orosz történelem előtt tiszteleg nyolc diadalmas csatajelenetet megjelenítő mozaikjával. A hozzám hasonló szerencsés utazó egy autentikus - talán valóban az 50-es évek óta itt szolgáló - kalauz nővel is találkozhat. (A lenti kép egy másik állomáson készült valahol félúton, a "hogy lehetek ennyire ostoba" és a "csak egyszer érjek haza" között.)

Földanya barátainak: Radhuset állomás, Stockholm

A stockholmi városháza alatt található megálló több, mint lenyűgöző: a megmunkálatlanul hagyott alapkőzet hűen tükrözi a svédek természet iránti szeretetét.

Steampunkoknak: Arts Et Metiers, PárizsHabár az állomás már az 1930-as években megnyílt, mai megjelenését csak 1994-ben nyerte el. A  dizájn egy belga képregényszerkesztő,  François Schuiten munkáját dicséri, aki Jules Verne sci-fi műveinek hangulatát idézi meg a különleges tervezéssel.

A modern stílus kedvelőinek: Bur Juman Metro Station, Dubai

A 2009. óta működő megállót a mozgólépcsők fölé nyúló, medúzákra emlékeztető üvegcsillárok teszik igazán látványossá. Ha lehet egy tippem, ezzel a tervezők Dubai múltjáról szerették volna megemlékezni: azokról az időkről, amikor az emírség fő bevételi forrása a gyöngyhalászat volt.

Kakukktojás a jövő gyermekeinek: Bund Sighthseeing Tunnel, Shanghai

Ez az állomás két okból is kilóg a sorból - egyrészt nem csak egy megállóról, hanem egy teljes metrószakaszról van szó, másrészt pedig kifejezetten a turisták szórakoztatására épült és a városi infrastruktúrában nem játszik kulcsfontosságú szerepet. Egy kép kevés ahhoz, hogy átadja a földalatti alagútban cikázó fény- és hangorgiát, úgyhogy íme egy amatőr videó a röpke 4 perces utazásról.

Még alig kezdődött el a tél, de nekem máris tele van a hócipőm az adventi dekorokkal, karácsonyi süti receptekkel és a túlméretezett kötött pulóverekkel, úgyhogy a mai hideg, begubózós estén inkább arra gondolok, egy nap talán én is megmártózhatok ebben a csodálatos, szingapúri medencében.

A törpeállam egyik ikonikus épülete ad otthont a Marina Bay Sands luxushotel ugyancsak luxus medencéjének, amely 150 méter hosszan nyúlik el az 57. emeleten. (Csak viszonyításképp: a budapesti, Nagyvárad téri "toronyház" mindössze 23. emeletes.) Ha tériszonyod van, akkor ilyen magasságban úszkálni valószínűleg elég para, de én egy percig nem gondolkodnék azon, hogy belecsobbanjak-e ebbe a lélegzetelállító panorámával megspékelt csodába.

A hely további különlegessége, hogy hétköznapi, utcai járókelőként is felfigyel rá az ember, hiszen maga az épület olyan érzést kelt, mintha a három égbetörő felhőkarcolón éppen most feneklett volna meg egy eltévedt hajó. Egyes szakmai elemzések szerint a tervező, Moshe Safdie, ezzel a meghökkentő formával egy valóságos Noé bárkája vs. Ararát analógiát hozott létre az egyébként többségében buddhista vallású városban.

És hogy lehet ide eljutni? Nagyon egyszerű: ki kell csengetni a 399 USD-nél kezdődő szobaárat és már adják is a meseszép medencéhez szóló belépőkártyát. Akinek erre nem futja, az se szomorkodjon: a szálloda vezetése nagy kegyesen megengedi, hogy egy üvegfal mögül a látogatók is lőjenek néhány szelfit. (Azért én felveszem ezt a helyet a képzeletbeli "life-goal" listámra.)

Ha kedved támadt elmerengi néhány további, lélegzetelállító úszómedencén, ajánlom az alábbiakat:

1. San Alfonso del Mar, Algarrobo Chile
2. The Skye Hotel, Sao Paulo, Brazília
3.  LeCrans Hotel and Spa, Crans Montana, Svájc
4. Shanghai Holiday Inn, Shanghaj, Kína
5. The St. Regis, Lhasa, Tibet

Seattleben 2014 februárjában jártam és habár akkor megdöbbentett, hogy egy rágógumival teleragasztgatott fal turistalátványosság lehet, ma ugyanennyire meglep, hogy a város vezetése 20 év után úgy döntött, felszámolja a kórokozóktól hemzsegő, de egyedülálló látnivalót.

A fal Amerika legrégebbi piacához, a Pike Place Markethez tartozik, ami önmagában is vonzza a helyieket és a látogatókat egyaránt. A washingtoni város azért döntött a rágótenger eltávolítása mellett, hogy az 1907. óta működő termelői piac történelmi fala végre megkapja a megérdemelt tiszteletet. Ezzel azonban egy ikonikussá vált, a település 20. századi történelméhez szorosan kapcsolódó (mondhatni ragaszkodó) látványosságot is elveszítenek a seattle-iek. 

Hogyan kezdődött?
Senki sem tudja pontosan, milyen körülmények között került az első rágógumi a falra, de a városi legenda szerint a Market Theater előtt sorban álló, unalmában rágózó közönség  kezdte meg a ragasztgatás: először csak a falra, majd a körülötte futó csövekre, végül pedig már a pénztár ablakára is. A rágó-ragasztgatás hamarosan uncsivá és túl "mainstream"-mé vált, így az óriási, színes masszában megjelentek az első fotók, cetlikre írt versek, üzenetek, sőt, névjegykártyák is. Egyes számítások szerint 1 tonnányi maszlag található itt.

Dirty Job
A több mint 15cm vastagságú rágóréteget november elején kezdték el levakarni nagynyomású, ipari gőzborotvák segítségével. 

És hogy mit szólnak ehhez a helyiek? Erről sajnos nem nagyon lehet a hírekben olvasni, de sokat elárul a tény, hogy a frissen tisztított falfelületeken már meg is jelentek az első, új rágógumik.

Én a magam részéről örülök, hogy még teljes "fényében" láthattam ezt az egyedi sikátort. A rágógumi mennyiség és az absztrakt alkotások mellett leginkább az adta a hely különleges hangulatát, hogy méterekről lehetett érezni a tutti-frutti illatot.

Mi marad ezután?
Seattle-nek a rágógumi fal nélkül is marad bőven látványossága. A már említett Pike Place Market a világ azon kevés piacai közé tartozik, ahová tényleg érdemes ellátogatni, mert a mindenhova beszivárgó kínai bóvli helyett itt minőségi termékeket lehet kapni. A halas pult már önmagában turista attrakciónak minősül: az árut zsonglőröket is meghazudtoló ügyességgel dobáló eladófiúk garantáltan mosolyt csalnak az arcokra.
A piac mellett található továbbá a világ első Starbucks kávézója, ami a 2010-es években is úgy néz ki, mint 1971-ben, a baristák pedig könnyed csevegéssel szórakoztatják, a kígyózó sorban a kávéjukra váró vendégeket.

Emellett Seattle a városnézést és a természeti látványosságokat kedvelő utazóknak egyaránt kedvez: a modern központtól mindössze néhány kilométerre gyönyörű, erdőkkel borított hegyekre talál az ember. Ez a különleges hely számos írót megihletett:  itt játszódik a Grey's Anatomy (Grace Klinika) című sorozat, vagy a mami pornóként is emlegetett 50 Shades of Grey (A szürke ötven árnyalata). A Twilight vámpírjai is Washington állam felhői alatt rejtőznek el a leleplező napsugarak előtt, de Seattle-ről vétek lenne úgy írni, hogy ne kerüljön szóba az innen induló grunge stílus és a legendás banda, a Nirvana. (Jesszusom, soha nem gondoltam volna, hogy a Twilight és a Nirvana valaha is egy mondatban szerepel majd.)

Rágógumi fal ide vagy oda, Seattle-be bármikor visszamennék és nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki a tengerparti üdülések után egy esős, de egyedi hangulatú városba vágyik.

Bővebben Seattle-ről:

https://www.tripadvisor.co.hu/Attractions-g60878-Activities-c47-Seattle_Washington.html