Azzal az érdekes ténnyel, hogy van olyan, hogy "bálna lábnyom" Ausztrália partjainál szembesültem. 

Az ausztrál ősz, azaz május-június során a déli sarkvidékről a bálnák csapatostól vonulnak az északibb, melegebb vizekre, hogy ott hozzák világra utódaikat. Megvárják, míg a borjaik megerősödnek, és november tájékán visszaúsznak délre, az eredeti élőhelyükre. Ennek megfelelően Sydney környékén évente kétszer van bálnavonulás, amit előszeretettel mutogatnak a kalandvágyó turistáknak is, egész baráti áron. 

Amikor két évvel ezelőtt ott jártam, a kínzó jetlag és a mögöttem álló négy szektor (négy, légiutaskísérőként lerepült út) sem tartott vissza attól, hogy korán keljek és elmenjek bálna lesre. Emlékszem, hűvös, friss reggel volt és a motoros kishajó elejében foglaltam helyet, ahova a nagyobb hullámokról még a víz is becsapott. Fázós vagyok, de akkor egyáltalán nem zavart, hiszen teljesen magával ragadott a látvány: a Sydney Operaház mellett hajóztunk ki az öbölből a nyílt tengerre. A kikötőtől indulva a magas irodaházakat felváltották az elegáns luxusvillák, majd a visszafogott, de nagyon  csinos - és valószínűleg ugyancsak méregdrága - családi házak, míg végül a város teljesen elkopott és nem maradt más, csak a végtelen óceán.

Még el sem távolodtunk teljesen a metropolisz zajától, amikor játékos delfincsapat kezdte el követni a hajónkat. Csak álltam ott, a motorcsónak orránál, erősen kapaszkodva a korlátba és le sem tudtam venni a szemem az uszonyosokról, akik teljesen belopták magukat a szívükbe. Ezelőtt sosem láttam delfint és nem is értettem, honnan ered egyeseknél az az erőteljes delfin mánia, ami végül giccses tetoválásokban manifesztálódik, de tényleg van valami varázslatos ezekben a lényekben. Mérhetetlenül elszomorított, hogy a világ számos helyen vadásszák, sőt meg is kínozzák ezeket az állatokat, akik ennyire bíznak az emberekben és igénylik a közelségüket.

Már-már belemerültem saját, depresszív gondolataimba, amikor leállt a hajó és a túravezető azt mondta, tartsuk nyitva a szemünket, mert ő már látja a bálnák lábnyomait. A víz felszínén barnás-narancssárga olajfolt úszott - mint kiderült, ez az a bizonyos lábnyom. A zsiradék a bálnák bőréről származik és percekig nyomot hagy utánuk, így ha ilyet látunk, sejteni lehet, hogy az óriási emlős legalább egy példánya valahol a közelben van.

Ekkor érdemes várni, ugyanis körülbelül 15 percenként a bálnának a felszínre kell jönnie levegőért. Nagy mérete ellenére ez a vízi emlős nagyon is félős - a delfinekkel ellentétben nem keresi az emberek társaságát és ha észreveszi a közelben rostokló hajót, gyorsan tova úszik. Nekünk aznap szerencsénk volt, ugyanis három óra alatt három bálnát is láthattunk. Igaz, csak az uszonyukat és a hátukat dugták ki, de nekem így is a hideg futkosott a hátamon látva, milyen erősek és hatalmasak: egy-egy felnőtt állat évente 25 000 kilométert is vándorolhat, és a 2-4 °C-os vízben is megél.

Az ilyen élmények után mindig elgondolkodok, hogy kik vagyunk mi, emberek, hogy alábecsüljük és pusztán haszonforrásnak tekintsük ezeket a lenyűgöző élőlényeket? Nem vagyok egy nagy környezetvédelmi aktivista, de akkor mélységesen megrázott minden, bálnavadászatról szóló történet és elhatároztam, akit csak lehet, biztatok arra, hogy ha Ausztráliában jár, ne csak a kengurukat és a koalákat nézze meg, hanem kövesse a bálnák lábnyomát is. Így talán szépen lassan megérti az emberiség, sokszor mennyire méltatlan az, ahogy a természettel bánunk.